Saturday, 17 February 2018

Utolsó mohikán

Van két kutyám. Az egyik hangvezérelt és bármilyen körülmények közt velem marad. A másik süket, és hatalmas vadászambíciói vannak. Mikor ma reggel megkaptam a "Ne hagyd el őket"-et búcsúzóul a Gyadaira levezető bicikliútnál, még jó viccnek tűnt emlegetni Malibu nyári Nagy Lelépését. Mindez 8:05-kor volt. 

10:13-kor újra eszembe jutott a búcsúüzenet, de már annyira nem nevettem a dolgon. 


A koncepció az volt, hogy ebben a lagymatag, ocsmány saras télben kihasználjuk az első hétvégét, amikor senki nem beteg és hó meg éjjeli fagy is van, és mivel nappalra már pluszokat jósoltak, korán reggel elindulunk a Naszályra az északi úton, mert az északi oldal még lefele jövet a napsütésben sem  fog felengedni. Nos, a napsütéstől nem kellett volna annyira félni, standard hétvégi szürkeség volt csak. 




Haladtunk prímán a nagy csendben, csak egy fekete harkály pri-pri-prízett párszor ránk. Jólesett a nagy üresség, mert kb. 4 hónapja nagyon komoly zaj- és szocterhelés mellett dolgozom. 

Van egy rész - már a kéken- , kb. félúton felfelé, amit hullámvasútnak szoktam hívni. A rétről rég felkanyarodva ez a szakasz már az erdőben megy. Igazi fel-le-fel-le kanyargás a Naszály északi derekában. Egy helyen frissen túrt volt, aminél mondjuk már kapcsolhattam volna, de bíztam a jól bevált ráordításban, mikor Malibu leszambázott az ösvényről és szagot fogott. Mindig így szokta... Ááá, csak egy kicsit beszagolok ezen a nyomon, és hopp, már nem is látod. És most annyira közel volt hozzám, hogy teljes képtelenség, hogy nem hallott. Ezért arra jutottam, hogy simán csak tojt a fejemre, mikor levetette magát a hegyoldalba. 10:13 volt. Gondoltam, vártok pár percet, mert már megtanultam, hogy ilyenkor kis idő múlva a saját nyomán jön vissza. Lecihelődtem, előszedtem a kutytálat, vizet öntöttem nekik, elraktam a fényképezőt, szöszöltem, hallgatóztam. Semmi. Aztán egyszercsak látom, hogy úgy 200 méterre lent, egy tisztás részen Malibu balra el. 

A bevágás alján vettem észre

Olyan távolságra már úgyis hiába kiabálok, és amúgy is utálok a szent csendbe beleordítozni, úgyhogy meglódultam. Az utolsó mohikánban szeli úgy át az erdőt Sólyomszem, ahogy én képzelem, hogy repülök lefelé a hegyoldalban. 15 centi hó volt, én is puha vagyok, a hó is - sokat nem veszíthettem. Lent megtaláltam Malibu lábnyomait, szerencsére az olvadó hóban elég mélyre nyomódtak, és így futva is követni tudtam őket. Kétszer majdnem feladtam. Illetve másodjára fel is adtam volna, ha az utolsó ordításra nem mászik elő ez a nyomi a fák mögül. Tudta... Mint a mindennapi vacsoraidőt, annyira tudta, hogy most kihúzta a gyufát. Olyan csíkszemmel nézett és olyan krokodilcsámpával jött felém, hogy az beszélt helyette. De meglett, végül is ennyi a lényeg.

Innantől Malibunak pórázra vert túra volt, és ezúttal bosszúból sehol nem segítettem neki. Kidőlt fa? Haha. Beakadt póráz? Hijja. Fenn a torony alatt már csak mögöttem tudott jönni, mert nagyobb volt a szűz hó, mint ő. Csak lefelé békültünk meg valamelyest. Még nem döntöttem, hogy elég volt-e a szökéseiből, és a mai nappal lezárult-e a túrakutya-karrierje. 




Fent a Naszályon mi voltunk ma az elsők, legalábbis azon az úton, amit választottunk. Elég melós azért 15 centis olvadó hóba hegynek fel utat törni... 



 Felmásztam azért a toronyba, de nulla kilátás volt.




Lefelé aztán már több csoporttal is szembetalálkoztunk, akik még felfelé tartottak. Nem cseréltem volna velük, és jól is esett ilyen "keményvonalas", koránkelő hikert játszani, aki már mindent megjárt, mire a többiek felhúzták a bakancsot. Sokat fényképezgettem útközben, mert így volt mire fogni a pihenőket. Mert persze olyan keményvonalas turista vagyok én, aki ma 10 lépésenként oxigénhiányban meghalt. :)






Sunday, 31 December 2017

Végképp lemaradtam

Hónapokkal vagyok lemaradva itt a blogon, és így nem számoltam be arról, milyen klasszul bevált idén a geotextiles veteményeskert, és hogy novemberben 3x főztem a legnagyobb fazékban zöldparadicsom-lekvárt, sőt, volt káposztánk is, és karácsony előtt pár nappal még kerti paprikát ettünk a reggelihez. 



2017. november, kertásás előtti szüret

Arról sem írtam, hogy több hónapnyi tökölés után augusztusban végre felszívtuk magunkat, és megépítettük itthon a lépcsőt a kaputól a verandához.

Azt hitte, ez valami napozó-homokozó lesz
Készült: saját kezűleg -

és ahogy szokott: fáradhatatlan segítséggel :)

Azóta a térkövek is a helyükön vannak (még most is) :P

Őrszemek a délnyugati bástyán

Nem írtam arról sem, hogy a világ legjobb dolga volt itthon tölteni a nyarat. Vagyis itthon is, meg úton is - hogy mikor, merre és hogyan, arról ITT lehet bővebben olvasni, a lényeg annyi, hogy megpakoltunk egy hátizsákot, levitettük magunkat Lipicába, és 33 nap alatt Olaszországon, Szlovénián és Dél-Asztrián át felgyalogoltunk a Grossglocknerhez Rubyval. A fiúkat addig itthon hagytuk érvényesülni... :D


2017. július 3-án a Grossglockner alatt - az odáig tartó út megért egy külön blogot

Ruby a Pasterze gleccser előtt, 5 hét gyaloglás után

A thru-hike-ról hazaérve nem rohantam munkát keresni, egyrészt mert nem akartam, másrészt mert megtehettem. Legfőképpen: nem akartam többet elvesztegetni a legértékesebb időből (kutyásoknak két időszámítás létezik). Itthon akartam maradni. Egy nyárra le akartam szállni az életem vonatáról, hogy megnézzem, mégis milyen ez az utazás, hol tartok, és biztos jó járaton vagyok-e. Ciki lenne a végállomáson rádöbbeni, hogy én egész életemben máshová akartam menni. 

Ahogyan az Alpok-Adria túrára, úgy az azt követő, egész nyaras itthon maradásra is ezer okom volt. Például egy ideje nagyon foglalkoztatott, hogy milyen kiszállni a társadalmilag elfogadott (elvárt) rendszerből. Ahogy heti kétszer, munkanap, munkaidőben, lobogó szoknyában, szalmakalapban és kerti bakancsban, gepárdként suhanó kutyám felvezetésével végigbicajoztam a falun a tejért, kész lázadónak éreztem magam... Nem voltam normális, mert ugye senki nem akarhatja, hogy ne legyen részese a mókuskeréknek! Egy normális ember reggel eltűnik, este hazajön, elfárad, belefárad, morgolódik, de elégedett, mert azt csinálja, ami elvárt. (Adózik, haha.) Hálás lehet, hiszen rendes, normális élete van. Nekem meg egyszer csak nem volt! Pár hét alatt - falun gyorsan terjed a pletyka - a postán már nekem is úgy köszöntek, hogy még nincs munkád? 

Már hogy a viharba ne lett volna... élni kellett! :)

Minimalista napvitorla, handmade, 2500 Ft-ból meg egy felesleges lepedőből. Haszna: -3 ℃ a verandán. 

Még ha hiányoztam is róla fizikaórán, eleget voltam a szabad ég alatt, hogy felfedezzem magamnak az antikrepuszkuláris sugarakat. 
Pedig nem tűnt különösebben vonzó ötletnek, hogy hátat fordítsak ennek a csóványosi naplementének. 



Kicsit össze vagyunk nőve, én nem tagadom. :)

Voltam béna túravezető...

és önkéntes fotós is. 
Megosztottam kedvenc helyeimet...

... pár hasonló gondolkodású új baráttal... 
...és gyakran elvittem oda a régieket is. :)

Nyár óta azért pár dolog történt még, de mivel "kijöttem az írásból", most legyen elég ennyi. Még pár óra és vége az évnek, mindenki vadul lövöldözi a tüzijátékait (ma már ez is egy státuszszimbólum), Ruby alszik a lábamnál, szerencsére nem parázza túl a durrogást. Malibut nem féltem, ő süket, mint az ágyú, de ha hallaná se érdekelné ilyen hülyeség. Kicsit olvasok még - az idén újra rászoktam, és ennek (is) annyira örülök. Tulajdonképpen ennyit akartam mondani 2017-ről. Ez volt a lényeg. :)

Boldog új évet! 




Tuesday, 5 September 2017

3 hónappal később... / 3 months later...

Egyelőre csak ennyi, még keresem a szavakat.
So much for now,  I'm still looking for the words.