Monday, 18 March 2019

Before/After

Sikerült egy kicsit haladni a kertben a 3 napos hétvége alatt, és ez pont elég is volt, hogy feltűnjön, mennyire hiányzik az itthon levés, molyolás, tevés-vevés. 

Egy új odút kiköltöztettem a hátsó támfalra. Ha a trombita kizöldül, igazi jó kis rejtett madárlak lehet majd, hacsak nem lesz mégis túl napos helyen így is. Ha más nem, most jobb a hálóból kinézni a nagy betonfalra. 

Átültettem a túlélő leandert is. Egyelőre hihetetlennek tűnik, hogy tetvesedés nélkül telelt át. Remélem, meghálálja a ki-be hurcolást, mert egyelőre még féltem az éjszakai fagyoktól.  

Idén kutyaösvény lett a bazsarózsából, ezért le kellett kerítenem, hogy megerősödhessen. 

Szomorú, mert nem kalandozunk eleget együtt. :(

Előkert. Ez most egész vállalható, nem? :)

Már azért is vártam a jóidőt, hogy Malibut megszabadíthassam rettenetes téli bundájától. Tagadhatatlanul jót tesz neki még egy olyan kezdő kozmetikus is, mint én. 





Mínusz 5 év simán! 

Monday, 25 February 2019

A Naszályon át

Nagyon régen jártunk már erdőt, aminek több oka is van. Például lustaság. Például a ház rendben tartásának kényszere a szabadidő rovására. Például az erőtlenség, ami miatt hétköznap estéken annyit érek itthon, mint a párkányon vegetáló spatiyphyllus (ergo minden hétvégére marad).

Mondhatni, végül is a gondolat teremtő ereje vitt a Naszályra egy februári vasárnap, mert a Kosdról való átkelés már korábban eszembe jutott...egy térdig havas börzsönyi túlélőtúrán, amire egy teljesítménykényszeres és egészen kisportolt (>> gyík) fiatal ismerőssel vállalkoztam óvatlanul. Ha valaki szeretné megtapasztalni a hátrahagyottság érzését, szívesen megadom F. számát. :)

Szóval 8-kor már a kosdi, bánya felé vezető földúton szívtuk a friss februári mínuszt. A hidegért cserébe ránk ragyogó napsütésben 3 litert izzadtam 100-on, és ez kicsit ki is vette kevéske erőmet. Nagyjából 1 km után sajnáltam meg Malibut, aki mindaddig pórázon volt kénytelen jönni. Szegény, csóri kiskutyám, hát már úgyis vén, úgyis vak, és itt úgyis komoly, magas falú "mederben" folyik a kocsiút fel a hegyre, hát hadd bóklásszon a mindig szabad Rubyval együtt, gazdaballaszt nélkül... Az elengedés után azt hiszem, olyan fél percen belül szállt le hozzá Manitu, s a Törpe mellényét letépve vetette magát az útmenti susnyásba vélhetően valami hajnali vaddisznó csapásán.

Ebben már van gyakorlatom, és tudom, hogy ilyenkor képes totál lelépni, míg meg nem találja a legközelebbi Kereskedelmi és Iparkamarát*, ahová ártatlan fejjel besétálva leolvastatja a chipjét, hogy mostmár menjen érte a taxi.

* megtörtént eset nyomán

Úgyhogy villámgyorsan hoztam a döntést: utána! Sajnos Rubyt a "Fogd meg Malibut!" parancsszó csak féktelen idétlenkedésbe és nyakamba ugrálásba taszítja, úgyhogy inkább megpróbáltam én a Törpe után vetődni. Másfél kiló fényképezővel a nyakamban és 15 kiló hájjal magamon ennek mindössze annyi értelme van, hogy vicces. Mégis sikerült egy kis trükkel Malibu elé kerülnöm. Mivel semmit nem látott/hallott, szó szerint el kellett kapnom a grabancát, és még akkor is fél pillanatig réveteg tekintettel nézett rám a kis hülye, "Jesszus, Te ki vagy, ááááá, engedj el!!!"...



Mire visszatért az evilágba, már derékra kötött pórázon jött végig, gyakorlatilag az itthoni verandaajtóig. Kíváncsi vagyok, mikor ural el majd megint a "szegény kis törp, hát úgysem tud itt meglépni, hadd jöjjön szabadon" őrület az agyamba. Igazából azért is írom le mindezt, hátha így tartósabb nyomot hagy bennem, és mondjuk sosem jön el újra ez a pillanat.


Innen már túl nagy kaland nem volt több, csak pár érthetetlen dolog, pl. hogy egy vasárnap reggel miért jó egy ölben hurcolt zsebkutyával és egy 100 éves terepjáróval elautókázni a Naszály összes nevezetességéRE (igen, fel a toronyhoz, ki a Látó-hegyre, stb.)







A keleti úton már virágos nyár volt, az északin (lefelé) még fagyos tél. Nem tudom, mennyit mentünk, nem vittem térképet sem, csak vadliba-stílusban, érzésre tettük meg a részletekben korábbról már ismert utat.

Jó volt, sok ilyen kéne még.