Saturday 17 February 2018

Utolsó mohikán

Van két kutyám. Az egyik hangvezérelt és bármilyen körülmények közt velem marad. A másik süket, és hatalmas vadászambíciói vannak. Mikor ma reggel megkaptam a "Ne hagyd el őket"-et búcsúzóul a Gyadaira levezető bicikliútnál, még jó viccnek tűnt emlegetni Malibu nyári Nagy Lelépését. Mindez 8:05-kor volt. 

10:13-kor újra eszembe jutott a búcsúüzenet, de már annyira nem nevettem a dolgon. 


A koncepció az volt, hogy ebben a lagymatag, ocsmány saras télben kihasználjuk az első hétvégét, amikor senki nem beteg és hó meg éjjeli fagy is van, és mivel nappalra már pluszokat jósoltak, korán reggel elindulunk a Naszályra az északi úton, mert az északi oldal még lefele jövet a napsütésben sem  fog felengedni. Nos, a napsütéstől nem kellett volna annyira félni, standard hétvégi szürkeség volt csak. 




Haladtunk prímán a nagy csendben, csak egy fekete harkály pri-pri-prízett párszor ránk. Jólesett a nagy üresség, mert kb. 4 hónapja nagyon komoly zaj- és szocterhelés mellett dolgozom. 

Van egy rész - már a kéken- , kb. félúton felfelé, amit hullámvasútnak szoktam hívni. A rétről rég felkanyarodva ez a szakasz már az erdőben megy. Igazi fel-le-fel-le kanyargás a Naszály északi derekában. Egy helyen frissen túrt volt, aminél mondjuk már kapcsolhattam volna, de bíztam a jól bevált ráordításban, mikor Malibu leszambázott az ösvényről és szagot fogott. Mindig így szokta... Ááá, csak egy kicsit beszagolok ezen a nyomon, és hopp, már nem is látod. És most annyira közel volt hozzám, hogy teljes képtelenség, hogy nem hallott. Ezért arra jutottam, hogy simán csak tojt a fejemre, mikor levetette magát a hegyoldalba. 10:13 volt. Gondoltam, vártok pár percet, mert már megtanultam, hogy ilyenkor kis idő múlva a saját nyomán jön vissza. Lecihelődtem, előszedtem a kutytálat, vizet öntöttem nekik, elraktam a fényképezőt, szöszöltem, hallgatóztam. Semmi. Aztán egyszercsak látom, hogy úgy 200 méterre lent, egy tisztás részen Malibu balra el. 

A bevágás alján vettem észre

Olyan távolságra már úgyis hiába kiabálok, és amúgy is utálok a szent csendbe beleordítozni, úgyhogy meglódultam. Az utolsó mohikánban szeli úgy át az erdőt Sólyomszem, ahogy én képzelem, hogy repülök lefelé a hegyoldalban. 15 centi hó volt, én is puha vagyok, a hó is - sokat nem veszíthettem. Lent megtaláltam Malibu lábnyomait, szerencsére az olvadó hóban elég mélyre nyomódtak, és így futva is követni tudtam őket. Kétszer majdnem feladtam. Illetve másodjára fel is adtam volna, ha az utolsó ordításra nem mászik elő ez a nyomi a fák mögül. Tudta... Mint a mindennapi vacsoraidőt, annyira tudta, hogy most kihúzta a gyufát. Olyan csíkszemmel nézett és olyan krokodilcsámpával jött felém, hogy az beszélt helyette. De meglett, végül is ennyi a lényeg.

Innantől Malibunak pórázra vert túra volt, és ezúttal bosszúból sehol nem segítettem neki. Kidőlt fa? Haha. Beakadt póráz? Hijja. Fenn a torony alatt már csak mögöttem tudott jönni, mert nagyobb volt a szűz hó, mint ő. Csak lefelé békültünk meg valamelyest. Még nem döntöttem, hogy elég volt-e a szökéseiből, és a mai nappal lezárult-e a túrakutya-karrierje. 




Fent a Naszályon mi voltunk ma az elsők, legalábbis azon az úton, amit választottunk. Elég melós azért 15 centis olvadó hóba hegynek fel utat törni... 



 Felmásztam azért a toronyba, de nulla kilátás volt.




Lefelé aztán már több csoporttal is szembetalálkoztunk, akik még felfelé tartottak. Nem cseréltem volna velük, és jól is esett ilyen "keményvonalas", koránkelő hikert játszani, aki már mindent megjárt, mire a többiek felhúzták a bakancsot. Sokat fényképezgettem útközben, mert így volt mire fogni a pihenőket. Mert persze olyan keményvonalas turista vagyok én, aki ma 10 lépésenként oxigénhiányban meghalt. :)