Saturday 17 March 2018

Csóvi expedíció

E-vel nem lehet úgy kirándulni menni, hogy ne történjen valami extrém: szét ne szakadjon a csapat, fel ne  robbanjon egy gázfőző, el ne tűnjön egy kutya, vagy mint most, le ne sérüljön fél méteres hóban a hegy tetején, 8 km-re a kocsitól.

Valójában már maga a terep elég extrém volt, ritkán van ugyanis ilyen nagy hó és közben szikrázó napsütés a Börzsönyben. A Pestről érkező részleg szerintem nem is vette igazán számításba a körülményeket, hiába tudósítottam őket előtte a szendi napi hólapátolások számáról. A szandai kalandok után egy 20 km körülinek tervezett túrára időben szerettem volna elindulni, de úgy alakult, hogy csak kb. 10-kor tudtunk nekivágni Királyrétről a Foltán-keresztnek. Annyi a szerencse, hogy így 9:25 körül még előttünk megérkezhetett egy nagyobb társaság, akik pont a mi útvonalunkon indultak meg, kitaposva az utat nekünk.




Malibu megint megkapta a Mikulás-jelmezt, főleg az alvázvédelem miatt. Láthatósági cuccként már nem nagyon funkcionál a szettje, mert olyan süket, hogy nem merem elengedni útközben. :)



Mi így fürdetjük a kutyát :)


Persze aztán réeszméltem, hogy térdig érő hóban a Törpe sem fog tudni lelépni, így felszabadítottam. Ilyen rendesen még soha nem tartotta magát az ösvényen... :)


A Foltán-keresztről több képet is lőttem, mert egyrészt ilyen hóban ki tudja, mikor látom legközelebb. Másrészt a fiúk még csak a főző begyújtásáig jutottak el, mire én betoltam a szendvicsemet egy fél termosz teával, így rengeteg felesleges időm volt. 







A Három-hárs felé indultunk tovább, és nem haladtunk gyorsan... Talán negyed 3 volt, mire felértünk a kilátóhoz, amit én most kihagytam, hogy a kutyákkal lent maradjak. Mármint ez volt a terv...











Csak azt nem kalkuláltam be, hogy Ruby már túlságosan ismeri a járást a Csóvin, és simán felmegy magától is a toronyba... Mivel a télen nem sokat tudtunk mászkálni, jó nagyok voltak a körmei, és a jobb lábán egy be is tört valamelyik lépcsőfokon. Mire le bírtam parancsolni őt a földre, már szépen hagyta a vérnyomokat itt-ott. 

Innen következett az "igen, jól látod, hogy ő nagyon szeretné, ezért viszi neked a botot, de kérlek, ne dobálj neki" típusú ismerkedés a vadidegenekkel. Ruby ezzel a hülyeségével az Alpok-Adrián is teljesen ki bírt borítani. Ha egy tulajdonságát meg tudnám változtatni, biztos ezt a mániákus dobálózást törölném az agyából. A körme még egész egyben volt, a letört rész még többé-kevésbé a helyén fityegett, és annyira egyelőre nem is aggódtam még, egészen pár 100 méterrel lejjebbig, ahol aztán visszahajolhatott a lógó darabka, és a kutyának szépen rendesen megindult a vére... A kb. 2-3 mp-enként egy csepp vértől már kellően bepánikoltam, mert az Égés-bércen és a Bagoly-bükkin keresztül még elég nagy út állt előttünk, plusz az Égés felé mindig kevesebben járnak, mint a szupersztrádának számító Csóvi-NHH főútvonalon, így várható volt, hogy a letaposatlan hóban a haladás sem lesz olyan zökkenőmentes.




Pár száz méteren Malibut (akit addigra a nagy hó miatt bezsákoltam) leváltottam Rubyra, de Rub 20 kilóját egyszerűen nem bírom cipelni, így csak szerencsétlen vergődést adtunk elő a legnagyobb szembeforgalomban... Aztán visszacseréltem a két kutyát, Ruby kapott egy polárpulcsiból és E. köteléből rögtönzött bandázst, és haladunk. Elég rémisztő volt, ahogy a több réteg polár is átázott a vértől, és minden lépésnél  plecsniket hagyott a hóban.




E2., E cimborája szintén komoly haladási nehézségekbe ütközött a nagy hó miatt, elég sokat kellett megálljunk, hogy bevárjuk őt. Akkora a bandázs is állandóan leesett, és az ácsorgásban még nagyobb vérfoltok nőttek Ruby lába alatt. Próbáltam megsaccolni, mennyi vért "hagy el" így, próbáltam itatni, hogy pótoljak benne valamennyi folyadékot, de hát Malibuval egyetértésben hóban egyszerűen nem isznak (ez már korábban is így volt).  Úgyhogy döntöttem: a Kálmán-kaszálónál otthagyom a fiúkat, és amilyen gyorsan csak tudunk, lesprintelünk a kocsihoz, ahol már nemcsak nyugton lesz Ruby, de le is tudja magát ápolni. Még azt is kitaláltam, hogy az étteremben kérek majd egy itatótálnyi húslevest, amit az íze miatt biztos belefetyel majd, így egész úton lefelé két dolgon járt az agyam:
1) leérek-e tök sötét előtt, hiszen még fejlámpát sem vittem,
2) vajon a Haramia-lyuknál a pánikszerű kutya-nyakbavételkor kiürítettem-e a pénztárcámat is a hóba.

Nem tudom hányra értünk le, de az 1. pont rendben volt végül, még nem volt tök sötét, és rendben leértünk. Becihelődve a kocsiba vettem észre, hogy pénztárca sehol, úgyhogy csak egy flakon langyos vizet volt pofám kérni az étteremben, és nagyon drukkoltam, hogy a tárcám valójában itthon legyen, mert jobb híján abban kezdtem reménykedni, hogy reggel be sem raktam a hátizsákba. (Igen, az elmúlt években ilyen gyakorló optimista lettem... :))

Kb. fél óra múlva a srácok is leértek, Ruby hazaúton megműtötte magát, és olyan hatékonyan, hogy mire megérkeztünk, már egyáltalán nem is vérzett. A pénztárca is itthon volt, szóval végül minden jól alakult. Érdekes, hogy egy pár óra erejéig Ruby aznap este magához egészen közel is elviselte Malibut, mint valami bajtársat... :)  ... de ez azóta persze elmúlt. :D


Táv: 17.3 km
Szint: kb. 700 m
Útvonal: Királyrét - Foltán-kereszt - Három-hárs - Csóványos - Égés-tető - Égés-bérc - Kálmán-kaszáló - Bagoly-bükki nyiladék - Bajdázó - Királyrét

Sunday 4 March 2018

Téli Szandavár

Megint szokatlanul havas a tél vége, de legalább így nincs sár, és lehet mászkálni. A Cserhát kicsit fehér folt nekem, csak a tetejét, a Karancsot, és az alját, a Naszályt ismerem jobban, a keleti felén egyszer-kétszer jártam már, de a nyugati részén keveset jártam. Szántós-akácos élt a fejemben erről a részről. Most, hogy megnéztük közelebbről, mondhatom, hogy tulajdonképpen nem is sokat tévedtem. De egy minden szempontból kiemelkedő helyet, Szanda várát azért érdemes lesz máskor is felkeresni.

Előző éjjel erősen fagyott, még reggel is -12 °C volt. Malibu kapott is egy polárkabátot az útra.





A Szanda-hegy 528 m magas, amin a vár a XIII. század második felében épült. 



Becskéről a várig az út az OKT része, egész jól ki is volt járva. Viszont mi körtúrát terveztünk, és visszafelé szó szerint járatlan utakon jöttünk. Malibut ki is kellett menteni a hátizsákba. 




20-30 centi hóban 3 km/h-s átlagot tudtunk tartani, így szépen ránk is esteledett, mire visszaértünk Becskére. A törpe csak az utolsó 2 km-re került elő a puttonyból, de legalább virgonc maradt a végére. 





Útvonal: Becske - Szandavár - Szandaváralja - Hucskó-hegy - Z- - Szaldavár alja - Becske
Szint: 734 m
Táv: 19,3 km
Hó: nagy :)

Saturday 17 February 2018

Utolsó mohikán

Van két kutyám. Az egyik hangvezérelt és bármilyen körülmények közt velem marad. A másik süket, és hatalmas vadászambíciói vannak. Mikor ma reggel megkaptam a "Ne hagyd el őket"-et búcsúzóul a Gyadaira levezető bicikliútnál, még jó viccnek tűnt emlegetni Malibu nyári Nagy Lelépését. Mindez 8:05-kor volt. 

10:13-kor újra eszembe jutott a búcsúüzenet, de már annyira nem nevettem a dolgon. 


A koncepció az volt, hogy ebben a lagymatag, ocsmány saras télben kihasználjuk az első hétvégét, amikor senki nem beteg és hó meg éjjeli fagy is van, és mivel nappalra már pluszokat jósoltak, korán reggel elindulunk a Naszályra az északi úton, mert az északi oldal még lefele jövet a napsütésben sem  fog felengedni. Nos, a napsütéstől nem kellett volna annyira félni, standard hétvégi szürkeség volt csak. 




Haladtunk prímán a nagy csendben, csak egy fekete harkály pri-pri-prízett párszor ránk. Jólesett a nagy üresség, mert kb. 4 hónapja nagyon komoly zaj- és szocterhelés mellett dolgozom. 

Van egy rész - már a kéken- , kb. félúton felfelé, amit hullámvasútnak szoktam hívni. A rétről rég felkanyarodva ez a szakasz már az erdőben megy. Igazi fel-le-fel-le kanyargás a Naszály északi derekában. Egy helyen frissen túrt volt, aminél mondjuk már kapcsolhattam volna, de bíztam a jól bevált ráordításban, mikor Malibu leszambázott az ösvényről és szagot fogott. Mindig így szokta... Ááá, csak egy kicsit beszagolok ezen a nyomon, és hopp, már nem is látod. És most annyira közel volt hozzám, hogy teljes képtelenség, hogy nem hallott. Ezért arra jutottam, hogy simán csak tojt a fejemre, mikor levetette magát a hegyoldalba. 10:13 volt. Gondoltam, vártok pár percet, mert már megtanultam, hogy ilyenkor kis idő múlva a saját nyomán jön vissza. Lecihelődtem, előszedtem a kutytálat, vizet öntöttem nekik, elraktam a fényképezőt, szöszöltem, hallgatóztam. Semmi. Aztán egyszercsak látom, hogy úgy 200 méterre lent, egy tisztás részen Malibu balra el. 

A bevágás alján vettem észre

Olyan távolságra már úgyis hiába kiabálok, és amúgy is utálok a szent csendbe beleordítozni, úgyhogy meglódultam. Az utolsó mohikánban szeli úgy át az erdőt Sólyomszem, ahogy én képzelem, hogy repülök lefelé a hegyoldalban. 15 centi hó volt, én is puha vagyok, a hó is - sokat nem veszíthettem. Lent megtaláltam Malibu lábnyomait, szerencsére az olvadó hóban elég mélyre nyomódtak, és így futva is követni tudtam őket. Kétszer majdnem feladtam. Illetve másodjára fel is adtam volna, ha az utolsó ordításra nem mászik elő ez a nyomi a fák mögül. Tudta... Mint a mindennapi vacsoraidőt, annyira tudta, hogy most kihúzta a gyufát. Olyan csíkszemmel nézett és olyan krokodilcsámpával jött felém, hogy az beszélt helyette. De meglett, végül is ennyi a lényeg.

Innantől Malibunak pórázra vert túra volt, és ezúttal bosszúból sehol nem segítettem neki. Kidőlt fa? Haha. Beakadt póráz? Hijja. Fenn a torony alatt már csak mögöttem tudott jönni, mert nagyobb volt a szűz hó, mint ő. Csak lefelé békültünk meg valamelyest. Még nem döntöttem, hogy elég volt-e a szökéseiből, és a mai nappal lezárult-e a túrakutya-karrierje. 




Fent a Naszályon mi voltunk ma az elsők, legalábbis azon az úton, amit választottunk. Elég melós azért 15 centis olvadó hóba hegynek fel utat törni... 



 Felmásztam azért a toronyba, de nulla kilátás volt.




Lefelé aztán már több csoporttal is szembetalálkoztunk, akik még felfelé tartottak. Nem cseréltem volna velük, és jól is esett ilyen "keményvonalas", koránkelő hikert játszani, aki már mindent megjárt, mire a többiek felhúzták a bakancsot. Sokat fényképezgettem útközben, mert így volt mire fogni a pihenőket. Mert persze olyan keményvonalas turista vagyok én, aki ma 10 lépésenként oxigénhiányban meghalt. :)